A gardáról
Tihany számára a garda mindig kiemelt jelentőségű volt, ezért nem véletlen, hogy éppen itt kerül sor már 16 éve a Garda Fesztiválra. Évszázados hagyományt elevenítettek fel vele, olyat, amely csak ezen a helyen volt ismert, csak itt voltak gyökerei. A „látott hal” kifejezés elválaszthatatlanul kötődik Tihanyhoz és a régen itt élt bátor halászokhoz. Olyannyira, hogy bár már csak az emléke él az egykori gardázásnak, maga a hal bekerült a település címerébe is.
A „látott hal”, a garda fogása azért válhatott a tihanyiak specialitásává, mert ott voltak a halrajok megfigyeléséhez szükséges, vízközeli hegyek. A gardák vonulását ugyanis ősszel, amikor bandákba verődtek, a halászbokor egyik tagja, az úgynevezett „hegyenjáró” figyelte valamelyik tihanyi dombról. A garda ősz végén hatalmas csapatokba verődve összegyűlt a Tihanyi-szorosban, többnyire a Tihanyi-kút (a Balaton legmélyebb pontja: 11m) tájékán, ahol gyakran erős áramlás észlelhető. A kékeszöld hátú, bandázó gardarajok úszó, sötét fehőként figyelhetők meg a környező dombokról. Amikor a hegyenjáró látta a halraj mozgását, riasztotta társait, és kezdődhetett a garda halászata. A hegyenjáró fontos beosztás volt, általában az egyik tapasztalt, jó szemű halászt bízták meg ezzel a feladattal. Jól kellett ismernie a Balatont, a víz mozgását, a hínáros területek elhelyezkedését. Egyezményes jeleket használtak, ezek segítségével tudták a vízen lévők a gardarajt becserkészni, hálójukat kivetni.
A garda volt a tihanyiak „kenyérhala”, az a cserealap, amit a helyi asszonyok a környező falvakba vittek el, hogy lisztre, gabonára cseréljék. A hal egy részét a halkereskedők- a „fisérek”- szállították el a közeli piacokra, vendéglőkbe. Ami megmaradt sem veszett kárba. Felfüstölték, vagy zsinegre akasztva kiszárították. Az így tartósított hal megmaradt a szűkösebb napokra.
A balatoni halászat nagyon nehéz kenyérkereset volt. A halászok nagyon kevés bérért tették kockára az életüket.
A gardáról
A garda (Pelecus cultratus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.
Egyéb elnevezései: sugár kardos (némely forrásokban egybeírva), balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda.
Magyarországon a 2014-es „Év hala” választáson a három jelölt egyike volt
Tihany számára a garda mindig kiemelt jelentőségű volt, ezért nem véletlen, hogy éppen itt kerül sor már 16 éve a Garda Fesztiválra. Évszázados hagyományt elevenítettek fel vele, olyat, amely csak ezen a helyen volt ismert, csak itt voltak gyökerei. A „látott hal” kifejezés elválaszthatatlanul kötődik Tihanyhoz és a régen itt élt bátor halászokhoz. Olyannyira, hogy bár már csak az emléke él az egykori gardázásnak, maga a hal bekerült a település címerébe is.
A „látott hal”, a garda fogása azért válhatott a tihanyiak specialitásává, mert ott voltak a halrajok megfigyeléséhez szükséges, vízközeli hegyek. A gardák vonulását ugyanis ősszel, amikor bandákba verődtek, a halászbokor egyik tagja, az úgynevezett „hegyenjáró” figyelte valamelyik tihanyi dombról. A garda ősz végén hatalmas csapatokba verődve összegyűlt a Tihanyi-szorosban, többnyire a Tihanyi-kút (a Balaton legmélyebb pontja: 11m) tájékán, ahol gyakran erős áramlás észlelhető. A kékeszöld hátú, bandázó gardarajok úszó, sötét fehőként figyelhetők meg a környező dombokról. Amikor a hegyenjáró látta a halraj mozgását, riasztotta társait, és kezdődhetett a garda halászata. A hegyenjáró fontos beosztás volt, általában az egyik tapasztalt, jó szemű halászt bízták meg ezzel a feladattal. Jól kellett ismernie a Balatont, a víz mozgását, a hínáros területek elhelyezkedését. Egyezményes jeleket használtak, ezek segítségével tudták a vízen lévők a gardarajt becserkészni, hálójukat kivetni.
A garda volt a tihanyiak „kenyérhala”, az a cserealap, amit a helyi asszonyok a környező falvakba vittek el, hogy lisztre, gabonára cseréljék. A hal egy részét a halkereskedők- a „fisérek”- szállították el a közeli piacokra, vendéglőkbe. Ami megmaradt sem veszett kárba. Felfüstölték, vagy zsinegre akasztva kiszárították. Az így tartósított hal megmaradt a szűkösebb napokra.
A balatoni halászat nagyon nehéz kenyérkereset volt. A halászok nagyon kevés bérért tették kockára az életüket.
